QuaranTime

QuaranTime

Most, így az önkéntes bezártságban és izolációban becsléseim szerint a népesség nagy százaléka (a kelleténél biztosan több) vált önjelölt íróvá/maraton futóvá/jógazsenivé/énekessé/mesterszakáccsá/ életmód tanácsadóvá, úgyhogy kivételesen én is beállok a sorba (az írós sorba, hogy egészen pontos legyek, jógában még mindig nevetségesen ügyetlen vagyok).

Régebben (az egyetem előtt, egy másik csillagrendszerben) én is írogattam, aztán rájöttem, hogy beszélni bárkivel, bármiről sokkal célravezetőbb és időtakarékosabb, ezzel a jó szokásommal azóta sem hagytam fel. Most azonban, habár online videochat közben ki tudom beszélni magam, mégis rengeteg gondolatom „halmozódik fel”.

Az okosak szerint mindent elkezdeni nehéz igazán. Ennél a gondolatnál elidőznék egy pillanatra. Tényleg elkezdeni a legnehezebb?

Bizonyos dolgokat tényleg nehéz elkezdeni, a szakdolgozat és műhelymunka írók biztosan őriztek már üres word dokumentumot, reménykedve, hogy elkezdi magát. Nekem ez a technika még nem vált be, de ha valakinek lett már így diplomamunkája/doktorija, mindenképp érdekelne a módszer.

Sportolásnál megint más a helyzet, először az ember roppant büszke magára, mert „elkezdte”, aztán a motiváció megtartása a napi edzésre már nehezebb feladat, még úgy is, hogy elújságolta minden barátjának selfistől- mindenestűl, hogy ő bizony most, itt sportol.

Nálam a motiváció karnyújtásnyi távolságon belül tartásában „to-do”-lista írás segít, csodás érzés kihúzni mindent az aznapi listáról, bár most jut eszembe, hogy ma én sem jógáztam…(Nem véletlenül nem leszek jógazseni, inkább a paródia kategóriában indulhatnék, ott viszont szerintem egész szép esélyekkel. )

Szóval, „elkezdeni nehéz”, ezt én itt és most nagyon is érzem, hiszen lassan már négy bekezdés óta próbálok „elkezdeni” blogolni. Láthatóan nem megy egyszerűen, mert én személy szerint szeretek egymáshoz látszólag csak lazán kapcsolódó témákról is egyszerre írni, úgy, ahogy eszembe jutnak. Ez egy szóbeli beszélgetés során nem zavaró, olvasva elhiszem, hogy az lehet. Szóban minden egyszerűbb, főleg egy olyan embernek, aki annyira szeret kérdezni, mint én. Szeretek kérdezni, nyílt kérdésekkel vagy csak egy pillantással, egy mozdulattal, egy kis szünettel, kimondatlanul, de nyilvánvalóan. Egy jó kérdése értéke felbecsülhetetlen, ebben a szellemben folytatom hát tovább, tanulok kérdezni, magamtól is.

Miért Felemás-Zoknik?

Azon kívül, hogy szerintem jól hangzik, nagyon egyszerű és hétköznapi a magyarázat, szeretem a felemás zoknikat és nem csak a gyárilag felemásakat (tudjátok, amik egy témához kapcsolódnak, csak más a mintájuk, mint az a zoknim, aminek az egyik felén az áll, hogy „Lumos”, a másikon pedig, hogy „Nox” – Harry Potter-fan mellékszál). Azokat a zoknikat is szeretem, amiknek habár megvan a párja, mégis ritkán látják egymást. Nem tudom, hogy azáltal, hogy sok zoknim távkapcsolatban él milyen mértékben generálok párkapcsolati problémákat közöttük. Majd talán felolvasok nekik egy kis szakirodalmat a kötődési stílusokról és kapcsolati mintákról, családmodellekről, hátha még egy kis "pszichoedukációval" elkerülhető, hogy maradandóan traumatizálódjanak egy „tegyünk együtt a zoknik mentális egészségéért” mozgalom keretében. :D

Miről szeretnék blogolni?

Számos téma merült már fel a fejemben, elsősorban olyan dolgoktól szeretek beszélgetni és ezáltal írni is, amik aktuálisan érdekelnek és foglalkoztatnak. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, hogy mi minden befolyásolja a pályaválasztásunkat, hiszen habár én tudom, hogy merre szeretnék „life-long-learning” szellemiségében tanulni és fejlődni, mégis több lehetőség közül kell választanom, pontosabban tanulnom és reménykednem, hogy az adott intézmény is engem választ majd, sok-sok más hallgatótársammal együtt. Példának okáért erről és az egyetemista létről (szakválasztásról, tanulásról, időbeosztásról, kudarcokról, nehézségekről) is szívesen elfilozofálgatnék még.

Hogy miért?

A válasz nagyon egyszerű, számomra nagyon hasznosak voltak azoknak a hallgatóknak a beszámolói, akik őszintén leírták, elmesélték, hogy milyen nehézségekkel találkoztak tanulmányaik során. Leírták, hogy melyik tárgy okozott nehézséget, hogy hogyan „élték túl”, hogy miközben az ember akkor és ott, hajlamos úgy érezni, hogy összedőlt a világ. Nem. Állnak a falak és a felhőket is elfúja majd a szél. Egyes szakoknál mindez nem különösebben tabu, más szakoknál kevésbé nyíltan vállalja be az ember az ilyesmit, legalábbis én így tapasztaltam, hiszen gyakran önmagunknak sem könnyű beismerni, hogy nehéz, hiszen ott lebeg a „bírom és tudom kezelni, megoldom”-felhő. Tudom? Megoldom? Egyedül?

Emellett a kialakult helyzet miatt az átlagnál többször kerül a figyelmem fókuszába a stresszkezelés, megszámlálhatatlan a stressz - szorongás - frusztráció háromszögében mozgó posztok, üzenetek vagy kommentek száma. A saját tapasztalataimon kívül, úgy érzem érdemes lenne újfent elmélyülni ebben és hasonló  témákban, összegezve mindazt, amit sikerül összeolvasgatnom a teljesség igénye nélkül, így „aktualitás” címszó alatt.

Mindezen kívül:

Habár tudatos elhatározásból nem kezdek „csak” könyves vagy filmes blogot, mégis mivel nagyon szeretek olvasni és egy-egy jó film vagy könyv hangulata napokra képes magával ragadni, elgondolkodtatni, olyannyira, hogy néhány részét apró képkockákra vagy épp mondatokra bontom, kiragadom a környezetéből és megvizsgálom más vonatkozások szempontjából, így lehet, hogy írok majd számomra nagyon meghatározó olvasmány vagy filmélményekről is. Itt most az élményen van a hangsúly, azon, hogy mennyi mindennel lehet egy-egy alkotást összefüggésbe hozni.

Ki vagyok én?

Egyrészt néha nagyon is kivagyok, másrészt pedig nem tudom megállni, hogy vissza ne kérdezzek:

-          Mikor?