Későnérők –Laggies (2014.) Film reflektáló - kitekintés

Én az a filmdrámás-típus vagyok, kivéve, amikor épp nem…

"Don't, don't turn around

There's nothing left to be found"

It's Never Too Late by: Ben Gibbard 

A karantén alatt néztem meg először ezt a filmet és szinte azonnal megszerettem, úgy mindenestül, a hangulatába, a zenéjébe, a „mondanivalójába”. Habár nem szeretem ezt a „mondanivaló” dolgot, hiszen mindenkire más hatással van, mindenki máshogy értelmez egy-egy rész, más az összhatás. Úgyhogy jobb híján most a saját összhatásomról, fogok írni, arról amilyennek én érzetem ezt a filmet. Arról, hogy mi minden jutott eszembe a film kapcsán, úgyhogy akik a cselekményleírás miatt vannak itt, azoknak sorry, de nem sokat fognak megtudni a forgatókönyvszerűen a történésekről. (Azt már úgyis rengetegen megírták…) 

A film nézése közben ráébredtem, hogy igenis szabad és merni kell bizonytalannak lenni, felismerni és elfogadni, hogy vannak pillanatok, időszakok, amikor nagybetűkkel fogalmunk sincs arról, hogy merre tartunk az életben. Jöttünk valamerre, tartunk valahova, mint ahogy a film főhőse is, de amikor körülnézünk fogalmunk sincs, hogy miért itt vagyunk, miért élünk az adott személlyel, valahogy minden csak „így alakult”. Sodródtunk és most itt vagyunk. Főhősünk az első pár képkocka alapján megállíthatatlanul száguld a happy end felé, míg be nem húzza a féket és ki nem ugrik a helyzetből egy hétre, hogy kitalálja, mihez szeretne kezdeni az életével. 

Szembenéz azzal a riasztó ténnyel, hogy fogalma sincs. Ennek a felismerésnek és érzésnek köszönhetően keveredik furcsábbnál furcsább helyzetekbe, végigkövethetjük néhol kifejezetten abszurd kalandjait ez alatt az egy hét során. Számomra az egyik legszebb a filmben, hogy a végén sem fulladunk bele egy rózsaszín habos felhőbe, ahol helyrebillen minden. 

Épp az a csodás, hogy nincs hatalmas fordulat, vagy mégis? 

Talán az benne a fordulat, hogy igenis merni kell cselekedni, még ha mindenki komplett őrültnek is néz minket, hiszen mindez a mi életünk, hiába gyönyörű és szivárványos mindenki szerint, ha mi közben pocsékul érezzük magunkat benne. Nekünk kell, hogy jó legyen és nem a kirakatnak. Olyan ez, mint ahogy kényelmetlen, de csinos ruhát sem tudunk hosszútávon hordani, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy többé már nem őszinte a mosolyunk, hiába dicséri mindenki, hogy „milyen jól áll”… Nem áll jól, mindez csak látszat. 

Bizonytalannak és céltalannak lenni rohadt ijesztő, de megéri. Sokkal jobban megéri, mint benne ragadni valamiben, amiről sejtjük , hogy nem kerek, de maradunk, mert félünk lépni. A céltalanságból annyi minden jó is kisülhet, csak munka van vele. Erről eszembe jutott, az a (szintem fantasztikus) mondat, ami a Terápia (2012-2017.) című sorozat végén hangzik el. 

„…Semmi. (…) Ez nem feltétlenül baj. A lehetőségek végtelen sorát nyitja meg előttünk, ha fogalmunk sincs, mit akarunk. (…) Néha elég annyit tudni, hogy mit nem akarunk.” 

Valahogy ez a pár sor nálam elválaszthatatlanul összekapcsolódott ezzel a klassz filmmel, mert bármilyen elcsépelt is a „klassz”, mégis az. 

A másik idézet, amit a film felidéz bennem, Jungtól származik, aki szerint...

"If the path before you is clear, you're probably on someone else's"

Kitekintés: 

Amikor az embernek fogalma sincs, hogy mihez szeretne kezdeni, akkor olyan könnyű azzal a gondolattal elhallgattatni mindenkit, hogy „Neked könnyű! Te pontosan tudod, hogy mit szeretnél kezdeni az életeddel.” 

Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ha az ember pontosan tudja, hogy mit szeretne, akkor csak máshogy nehéz. Én például elvileg elég céltudatos vagyok, tudni vélem, hogy mit szeretnék elérni x éven belül. Tudni vélem, de senki sem garantálja, hogy ha elérem boldog leszek… Sőt, ha az ember végtelenül határozott, akkor iszonyat rosszul tudja viselni, ha a dolgok mégsem a tervei szerint alakulnak, könnyen el tudja veszteni azt a fajta rugalmasságot, ami fontos, és ami a „kevésbé céltudatos” emberekben olyan jól megvan. Szóval mindenkinek máshogy nehéz és nekem ezt üzeni a film is. 

„Tudod, nem számítottam arra, hogy még felnőttként is keresnem kell a helyet, ahová tartozhatok. Azt hittem, hogy az automatikusan jár, ha van állásod meg családod. De az ember egyedül van. Mindig.” – hallhatjuk (egyik kedvenc jelentetemben) a film vége felé. 

...........………………szóval sosem egyszerű, csak mindig máshogy nem egyszerű…………………...... 

Ha láttátok a filmet, Nektek hogy tetszett? 

P.S.: Ha eljutottál a bejegyzés végére, akkor számodra is világossá vált, hogy tőlem hiába vár az ember "hagyományos" ajánlót, mert mind, egyfajta reflektálós-továbbgondolásba fullad. Ha ez nem kedvetlenített el (engem semmiképp), akkor jó hír, hogy még legalább 6 film van a listámon, amiről írni szeretnék egyfajta betekintő – kitekintést. :)